​

​ A legnagyobb kérdés, amit ma fel kell tennünk:

Miért nem szólnak a gyerekek? Miért nem kérnek segítséget?

​

 Az igazság fájdalmasan egyszerű:

Mert nem hisznek benne, hogy számítanak.

A legtöbb gyerek, akit hosszabb időn át bántanak, előbb-utóbb elfogadja, hogy ez így „normális”. Hogy vele van a baj. Hogy ő tehet róla.

Ez a belső hitrendszer lesz a legmélyebb börtöne – mert innen már nem segíthet neki egy jó szó sem, ha nem követi tett. Ha nincs mellette egy felnőtt, aki nemcsak

meghallgatja, hanem meg is védi. És sokszor nincs.

​

 Otthon? Sokan ott sem találják meg a biztonságot. A szülő lehet, hogy szereti – de nincs jelen. Mert fáradt, mert dolgozik, mert rohan, mert maga is tele van feldolgozatlan traumával. És van, ahol nemcsak a védelem hiányzik – hanem épp otthon történik a bántalmazás.

Ahol egy gyermeknek nap mint nap attól kell félnie, hogy milyen hangulatban jön haza az apa. Hogy anya észreveszi-e, hogy sírt. Ahol a család a félelem melegágya, nem a biztonságé.

​

 Az iskolában? Ideális esetben az iskola a második védelmi vonal. Egy hely, ahol a pedagógusnak szeme van a

gyerekek lelkére is, nemcsak a jegyeikre. De ma egyre kevesebb az ilyen tanár. Mert kiégnek. Mert egy

osztályban harminc gyerek van, és nincs idő, energia, támogatás. És vannak, akik inkább elfordulnak, mikor látják,

hogy valakit kiközösítenek, megvernek, megaláznak.

Vannak, akik szerint ez csak „gyerekcsíny”. Vannak, akik szerint „keményedik a jellem”. És ezzel cinkosai lesznek a

bántalmazásnak. Mert a hallgatás is választás.

​

 Az utcán? Ott sincs kapaszkodó. A gyerekek – különösen a kamaszok – naponta találkoznak közönnyel.

​

 Nézzünk magunkba: mikor láttunk utoljára egy síró gyereket a villamoson? Egy fiút, akit lökdösnek a padon,

miközben a többi nevet? És mit tettünk? Odamentünk?

Megkérdeztük, hogy mi történt? Vagy csak gyorsítottunk a lépteinken? A gyerekek nem szólnak, mert azt látják

tőlünk, felnőttektől, hogy a fájdalom nem számít.

Hogy a világ kegyetlen, és ebben a világban mindenki csak a saját bőrét menti. Hogy nincs helye a gyengeségnek.

És így tanulják meg, már egészen fiatalon: hallgatni. Elrejteni. Elviselni.

​

 De mit visel el egy gyermek? Az állandó megalázást. A mindennapos félelmet. A szorongást, hogy mikor csap le

újra az a kéz. A belső feszültséget, amitől éjszaka nem tud aludni. A sírást, amit nem mer kiengedni, mert

kinevetnék.

 A testében lévő görcsöt, amitől gyomorfájással, fejfájással jár orvostól orvosig – míg végül azt mondják:

„Nincs semmi baja.” Dehogy nincs. Csak nem a testével van. A lelkével. És azzal senki nem foglalkozik.

 Ezért kell nekünk, felnőtteknek végre felelősséget vállalnunk. Mert egy gyerek nem tud egyedül kilépni a

bántalmazásból.

 Kell neki egy kéz. Egy felnőtt, aki nem fél. Aki nem hallgat. Aki nem mondja azt, hogy „biztos csak túlreagálja”.

Aki komolyan veszi a gyereket.

Mert ha egyszer megszólal, az nem gyengeség – hanem bátorság. És ha akkor nem figyelünk rá, lehet,

hogy többé már nem is fog.

​

​ A kérdés egyszerű, a válasz viszont mélyre megy: Mi mit teszünk ezért ma?  Meghalljuk a csendet? Vagy tovább sétálunk, mintha semmi közünk nem lenne hozzá?

​

 Ne legyen több olyan gyerek, akit a némaság öl meg belül. Ne legyen több olyan nap, amikor valaki sírva alszik el, mert azt hiszi: ő nem számít. És ne legyen több olyan felnőtt sem, aki utólag azt mondja: „Bárcsak észrevettem volna.”
Mert minden nap ott van körülöttünk egy lehetőség – és egy döntés is. Hogy meglátjuk-e. Hogy odafordulunk-e. Hogy kimondjuk-e azt az egyetlen mondatot, ami talán mindent megváltoztathat:

​

 „Figyelek rád. Itt vagyok.”

​

Ez a két szó sokszor többet ér, mint bármi más.
És lehet, hogy épp ez ment meg egy gyereket attól, hogy örökre elhiggye: ő tényleg nem fontos...

​

Írta: Györgyevics Tamás